A spanyol és elsősorban a katalán politikát idestova hét éve alapjaiban meghatározó függetlenségi törekvések egy sor változást hoztak a helyi politikai színtéren, melyek közül kiemelendő a hagyományos katalán jobboldal átalakulása.

Az elmúlt években pártok szűntek meg, jöttek létre, majd az újabbakból még újabbak születtek, miközben a klasszikus jobboldali értékrendek egyre kevésbé lettek felismerhetők a függetlenséget mindennek elébe helyező formációk politikájában.

Ez a cikk azt járja körül, hogy miként is jutott a jelenlegi helyzetbe a katalán jobboldal és, hogy mik lehetnek a közeljövő legfontosabb fejleményei.   

A jelenlegi helyzet megértéshez vissza kell mennünk a múltba néhány évet, amikor még a CiU uralta a katalán jobboldalt amolyan katalán CDU-CSU-ként, míg annak vezetője Jordi Pujol gyakorlatilag Helmut Kohl helyi megfelelője volt, aki a demokratikus átmenetet követően 23 éven keresztül vezette az autonóm tartományt. 

A CiU nem egy párt, hanem egy választási szövetség volt, mely az 1980 és 2015 közötti 35 évből 28-at töltött kormányon. A szövetség teljes neve a Convergencia i Unió a két résztvevő pártot jelképezte. A nagyobb a Convergencia Democratica de Catalunya (CDC) egy konzervatív-liberális, jobbközép párt volt, ami programjában hosszú éveken át ötvözte a gazdasági liberalizmust a mérsékelt katalán nacionalizmussal.

A kisebbik az Unió Democratica de Catalunya (UDC vagy Unió) pedig egy klasszikus kereszténydemokrata szerveződés, még a CDC-nél is kevesebb nacionalista tendenciával. Míg a Convergencia a katalán középosztály és polgárság széles spektrumát meg tudta szólítani, addig az Unió  inkább a vallásos, módosabb és idősebb néprétegek pártja volt. Az árnyalatnyi különbséget a két párt európai párthovatartozása is jelezte. A CDC a liberális ALDE, míg az UDC a jobbközép Európai Néppárt kötelékébe tartozott.

A szakítás és így a CiU felbomlása a katalán függetlenségi törekvések felerősödének egyenes következménye volt. A 2012-es, a katalán nemzeti ünnepen tartott hatalmas tömegtüntetés után a CDC egyre inkább szakítani látszott a mérsékelt nacionalizmussal és a teljes függetlenséget kezdte támogatni. Míg náluk ez a párt nagy többségének támogatását élvezte, addig az Unió csak ímmel-ámmal támogatott bármilyen, a függetlenség irányába történő akciót.

A CiU felbomlására végül három évvel később, 2015 közepén került sor, melyet követően az Unió is megindult a megszűnés felé vezető úton. Előbb a függetlenségpártiak léptek ki, majd pedig a párt még megmaradt része szenvedett csúfos vereséget a szeptemberi katalán parlamenti választásokon. Az előzmények után egyértelmű volt ugyanis, hogy az Unió kimarad a nagy függetlenségpárti választási szövetségből (Junts pel Sí), egyedül pedig alig 2,5%-nyi szavazatot szereztek, így kiestek a katalán parlamentből.

Az Unió mindig is a kisebbik koalíciós partner volt a CiU-n belül, de a megváltozott katalán valóság és a CDC időközben kirobbant korrupciós ügyei (ami közvetlenül ugyan nem érintette őket, de mégiscsak közösen kormányoztak évtizedeken át) sem segítették, hogy valós alternatívaként léphessenek fel a nem függetlenség párti katalánok szemében. A párt végül a gyenge eredmények és a párt adósságai miatt 2017 elején szűnt meg.

Néhány jelentősebb tag ugyan megalakította az Units per Avancar nevű pártot, de ők az önálló indulással már meg sem próbálkoztak. A katalán szocialistákkal (PSC) kötött választási megállapodások alapján azonban egy biztos bejutó helyet sikerült kialkudniuk, így egy tagjuk mind a mai napig tagja a katalán parlamentnek, igaz a PSC név alatt.

Jelentősen különböző utat járt be a CDC, akik a 2015-ös katalán választásokon a Junts pel Sí elnevezésű, függetlenségpárti választási tömb részeként (a másik nagy katalán párttal, a Köztársasági Baloldallal (ERC) együtt) próbáltak abszolút többséget szerezni a szeparatista oldalnak. Ez végül nem sikerült, mellyel párhuzamosan a már említett, évtizedeket felölelő korrupciós ügyek is kezdtek napvilágra kerülni.

A CDC-t rendkívül érzékenyen érintették a fejlemények, melynek során nyilvánvalóvá vált, hogy az addig nagy tiszteletnek örvendő egykori pártvezér, Jordi Pujol és annak családja is jelentősen érintett a többek között titkos bankszámlákat, pénzmosást és egy sor egyéb korrupciós ügyet is magába foglaló botrányban.

A pártnál végül 2016 közepén jutottak arra a pontra, hogy névlegesen is szakítsanak a múlttal. Az CDC tagsága a július eleji kongresszuson a megszűnés és egy új párt létrehozása mellett döntött. A kissé furcsa elnevezésű Katalán Európai Demokrata Párt (PDECAT) végül 2016 július 8-én került megalapításra. Az érdekes elnevezésre egyébként azért volt szükség, mert az eredetileg felmerült név, a Katalán Demokrata Párt már be volt jegyezve a bíróságon.

A PDECAT rövid története során sohasem indult önállóan. A 2017 decemberi, a függetlenség kikiáltása miatt kiírt tartományi parlamenti választáson a Junts per Catalunya (JxC) nevű választási szövetség részeként mérették meg magukat. A JxC az ekkor már Brüsszelben tartózkodó Carles Puigdemont ötlete volt, melynek keretében egy újabb, a teljes függetlenségpárti oldalt magába foglaló ernyőszervezet létrehozása volt a cél. Ez azonban végül nem sikerült, az ERC ugyanis ezúttal az önálló indulást preferálta.

Puigdemont azonban nem akarta, hogy a JxC képviselő jelöltjei csak és kizárólag a PDECAT tagjaiból álljanak, hanem egy sokkal szélesebb összefogásra törekedett. Ennek részeként sikeresen vont be egy sor, a civil világból érkező függetlenségpárti személyiséget, melyek között megtalálható volt történész, szociológus, színész, egykori sportoló, sőt még egy chef is.

A JxC talán ennek is köszönhetően, minden felmérésre rácáfolva a legerősebb függetlenség párti parlamenti erő lett 34 képviselővel (kettővel megelőzve az ERC-t). A tömörülés ezt követően konszolidálta helyét a katalán politikában, a sikeres parlamenti munka pedig arra sarkallta a függetlenekkel megerősített szervezetet, hogy önálló erővé váljon. Ők már nem csupán a CDC utódpártja voltak, hanem egy 50%-ban a PDECAT legfontosabb arcaiból, 50%-ban pedig hiteles függetlenekből álló tömörülés.

A Junts per Catalunya végül 2018 júliusában hivatalosan is párttá alakult, több PDECAT tag (köztük Carles Puigdemont) pedig azzal a lendülettel át is nyergelt az új szervezetbe, végleg maga mögött hagyva a CiU-s illetve, hogy pontosak legyünk a CDC-s múltat.

A JxC értékrendjét vizsgálva a nacionalizmus és függetlenség pártiság mellett viszonylag nehéz bármilyen ideológiát meghatározni. Talán akkor állunk a legközelebb a valósághoz ha azt mondjuk, hogy az új párt egy mérsékeltebben jobboldali, inkább centrista-liberális formáció, a jelenlegi spanyol és katalán politikai viszonyok közepette azonban elsősorban a nacionalista-szeparatista él fedezhető fel.

Hiába azonban a sikeres új márkanév, a brüsszeli száműzetésben tartózkodó Puigdemont továbbra sem tett le arról, hogy egyesítse a függetlenségpárti erőket. Szinte a JxC párttá alakulásával egy időben ugyanis egy új platformot is létrehozott többek között Quim Torra jelenlegi katalán elnök és a JxC egy sor egyéb képviselőjének részvételével. A  cél egy újabb ernyőszervezetet létrehozása volt, melybe ideológiától függetlenül várták a függetlenség párti erőket. A Crida Nacional per la Republica (Nemzeti felhívás a köztársaságért) elnevezésű mozgalmat végül 2019 januárjában pártként is bejegyezték.

A Crida létrehozása azonban igencsak felemásra sikeredett. A többi függetlenségpárti erő, mint például az ERC, nem kívánt sem betagozódni, sem együttműködni, ami valljuk be nem is csoda egy 1931-es alapítású párttól, ami története egyik legsikeresebb időszakát éli (már ha eltekintünk attól, hogy jelenlegi vezetőjük börtönben ülve várja az ítéletet...). Arra azonban jó volt, hogy tovább bonyolítsa a már amúgyis teljesen kaotikus helyzetet a katalán jobboldalon.

A gyakorlatban a Crida és a JxC szinte párhuzamosan, egymással jelentős átfedésben működik. Talán az ideológiáktól mentesebb Crida az amelyik mostanság egyre inkább betölti a párt szerepét, míg a JxC inkább mint márkanév fontos és a választásokon is ezen a néven indulnak. Ami a közös a két szerveződésben az pedig az, hogy a tagság jelentős része a PDECAT-ból indult majd hagyta el azt, melynek köszönhetően utóbbi húzóneveitől teljesen megfosztva szinte csak vegetál.

Nem véletlen, hogy a PDECAT vezetői egy házon belüli konzultációt kezdeményeztek az elmúlt hetekben, hogy felmérjék a még megmaradt tagság véleményét a párt stratégiájáról, viszonyáról a két másik formációval és, hogy milyen szerepet is kellene betöltenie a PDECAT-nak a jelenlegi politikai térben. Valami féle változás, átszervezés, vagy talán egy új név és stratégia mindenképp várható, de sokak szerint az se kizárt, hogy a párt végül megszűnik és beolvad a JxC-Crida kettős valamelyikébe.

Kérdés, hogy ha így is lesz, milyen irányba haladnak majd tovább ezek a szervezetek. Csak és kizárólag a függetlenség kérdésének napirenden tartásával jelenleg még lehet politikát alapozni, de egy pártnak egy sor egyéb kihívásra is válaszokat kell adnia. Arról nem is beszélve, hogy az idő telik, miközben semmilyen pozitív fordulat nem történt az elszakadást illetően. A rossz emlékű október 1-i referendum is lassan két éve volt, a függetlenségpárti vezetők nagy része pedig vagy külföldön vagy börtönben van, miközben az egykor remélt segítség a nemzetközi közösségtől sem tűnik reálisnak. 

A katalán társadalom függetlenség párti része rendkívüli módon tudott mozgósítani az elmúlt tíz évben, elsősorban a szeptember 11-i katalán nemzeti ünnepen amikor is nem egyszer egy-másfél millióan vonultak fel Barcelonában. Az előzetes felmérések szerint azonban idén minden eddiginél kevesebben ígérik részvételüket, ami az első jele lehet annak, hogy a katalánok kicsit mintha kezdenének belefáradni a jelenlegi helyzetbe. Ha ez így van, akkor a JxC-Crida kettősnek is előbb utóbb változtatni kell a stratégiáján.

Puidgemont és az általa vezetett pártok azonban úgy tűnik, előre menekülnek. A függetlenség kérdésében szinte már radikálisabbak annál az ERC-nél, amely évtizedeken át volt nyíltan függetlenség párti, de ami manapság egyre inkább a perbeszédre és a kapcsolatok harmonizálására törekszik a központi kormánnyal, természetesen nem feledve a végső célt, az országrész függetlenségét. Lehet nem véletlen, hogy jelenleg ők a legnépszerűbb párt Katalóniában. A legfrissebb felmérések szerint nagyjából 26-27% szavazna az ERC-re, míg a JxC csak 15-16%-ra számíthat.

Talán ez utóbbi fejlemény volt a kiváltója annak, hogy a nem függetlenség párti katalán nacionalisták is újra elkezdtek mozgolódni. Augusztus végi hírek szerint ugyanis a fentebb már említett Units per Avancar tárgyalásokat kezdett egy sor kisebb, gyakorlatilag mérhetetlen népszerűségű párttal annak érdekében, hogy egyesülve alternatívát nyújtsanak a függetlenséget elutasító, de alapvetően jobboldali, nacionalista katalánoknak. Kérdés, hogy egy olyan politikával amire a 80-as 90-es években még volt kereslet, milyen sikereket lehet elérni így 2020 küszöbén.

Mindenesetre az ősz ez utóbbitól függetlenül is érdekesnek ígérkezik a katalán politikában. A szeptember 11-i nemzeti ünnep, a Diada, majd a lassan két éve előzetesben ülő függetlenségpárti vezetők bírósági ítélethirdetése ismét felkorbácsolhatják a kedélyeket. Főleg utóbbinak köszönhetően még az sem kizárt, hogy hamarosan új választások kiírására is sor kerül.

Kérdés, hogy ha így is lesz, ezen a jobboldal ismét Junts per Catalunya néven indul majd vagy a Crida átveszi a helyét? Lesz-e még akkor PDECAT vagy az egykor egyeduralkodó Convergencia végleg utód nélkül marad? Visszatér-e a nem függetlenségpárti katalán nacionalizmus? Megannyi kérdés, melyekre a következő hónapok adhatnak majd választ.               

Az Euskobarómetro által két hete közzétett közvélemény kutatási adatok szerint a baszkok jelentős többsége, nagyjából 67%-a egyáltalán nem (38%) vagy csak minimálisan (29%) rendelkezik függetlenség párti érzülettel.

Velük szemben áll egy, a baszk társadalom alig 27%-át kitevő kisebbség, akik viszont teljes mellszélességgel kiállnak Baszkföld függetlenedése mellett. Míg előbbiek aránya nagyjából 6%-al növekedett az elmúlt fél évben, utóbbiak száma nem változott jelentősen.  

A felmérés szerint egy esetleges referendumon a szavazók 48%-a mondana nemet az országrész függetlenedésére, míg az igenek aránya alig érné el a 31%-ot. A felmérés kiemeli azt is, hogy az elszakadást elutasítók aránya jelentősen növekedett az elmúlt években. Míg öt éve még nagyjából fej-fej mellett állt a két tábor, mára jelentős, 17%-os előnyre tettek szert a nem szavazók.

A Podemos kiábrándító választási szerepléseinek ismertetése után ezúttal a visszaesés lehetséges okait igyekszünk feltárni.

Az öt évvel ezelőtt berobbant újbaloldali párt jelenlegi válsága több tényezőnek is köszönhető. Az első helyen talán a legevidensebb problémát, a belső ellentéteket és vezetőségi válságot kell megemlíteni, amit a Podemos sem tudott elkerülni. Az előző cikkben már említett Errejón-féle szakítás kis túlzással egy pártszakadással ért fel, aminek hála a párt jelenleg szinte alig létezik a spanyol fővárosban.

A Podemos politikájára fogékony madridiaknak természetesen ott van az újonnan gründolt Más Madrid és az általános választásokon természetesen lehetőségük nyílik magára az Unidos Podemos-ra (a Podemos és az Izquierda Unida választási szövetsége) szavazni, de nem kell feketeöves politikai elemzőnek lenni, hogy belássuk mennyire nem szerencsés "feladni" helyi szinten az egyik legnagyobb szavazói bázissal rendelkező várost. 

Errejón és híveinek távozása révén az egyik legnagyobb belső ellenfelétől ugyan megszabadult Iglesias, de egy demokratikus politikai párt sosem építhet arra, hogy csak egy fő irányvonal érvényesüljön. Arról nem is beszélve, hogy egy sor korábbi alapító és húzónév is távozott a pártból. Sokak szemében ráadásul ez a szakítás a párt szervezeti gyengeségéről is árulkodott, miszerint a belső vitákat és nézeteltéréseket csak ilyen szélsőséges módon tudják megoldani. Természetesen ez a frissen alakult pártok egyik gyermekbetegsége országtól függetlenül, mégis valószínűleg sok korábbi szavazót szép lassan visszaterelt a PSOE felé, akiknél (a másik történelmi párthoz a PP-hez hasonlóan) ehhez hasonló nyílt belháború és szakadás szinte elképzelhetetlen.

Természetesen meg kell említeni Pablo Iglesias és párja, Irene Montero (aki szintén a párt egyik vezetője) házvásárlását is. A magyar sajtó ingerküszöbét is elérő eset akkor pattant ki, mikor a pár 600 ezer euróért vásárolt egy medencével és vendégházzal rendelkező luxusvillát, több évtizedes jelzáloghitelt magukra vállalva ezzel. Az eset nem volt törvényellenes, de szerencsés sem azok után, hogy Iglesias többször is bírálta a politikai elitet annak luxus életvitele miatt, miközben ő szerény életmódját hangsúlyozta úton útfélen.

Ahogy az lenni szokott, az eset kapcsán azonnal előkerültek Iglesias korábbi tweet-jei, mint például az amikor arról posztolt, hogy neki elég egy fél bagett és olcsó sonka ha választási gyűlésre vonatozik. De talán a legkellemetlenebb azon korábbi bejegyzésének előásása lehetett, amikor épp egy 600 ezer eurós házvásárlást rótt fel az akkori gazdasági miniszternek. Az internet nem felejt, Iglesias ellen pedig saját fegyverét fordították.

Politikai ellenfelei nem túl visszafogott kárörömmel bírálták a Podemos vezetőjét, de a párt balosabb politikusai is többször elégedetlenségüknek adtak hangot, és a párt elveinek elárulását rótták fel. A pár végül előre menekült és bizalmi szavazást kértek magukkal szemben, amelynek során a tagság nagy része elnéző volt és megerősítette őket a pozíciójukban. Hiába oldódott meg azonban az eset, ezek után már kevésbé voltak hitelesek az elitellenes jelszavak. A párt, mely korábban a régi elittel szemben határozta meg magát, maga is az elit része lett, vagy legalábbis öles léptekkel indult meg ebbe az irányba.

A választási vereség a párt szervezeti felépítéséből fakadó hiányosságoknak is köszönhető volt. A Podemos amennyire volt egykoron egy alulról építkező mozgalom, olyannyira felejtették el a szervezetépítést az elmúlt években. Míg országos szinten konszolidálódott szövetségük a szélsőbal egykori egyedüli országos erejével, a már említett Izquierda Unidával (Egyesült Baloldal), helyi szinten már elmaradt a koordináció, amelynek köszönhetően a Podemos is csak egyike volt a sok kis baloldali pártnak, akik egymással is harcban voltak a szavazókért.

Az sem segítette helyzetüket, hogy a pártszervezet a párt egyik alapelvének, a soknemzetiségű Spanyolországnak megfelelően egy sor fiókszervezettel rendelkezik a különböző tartományokban, illetve alkotóeleme különféle szövetségeknek, mely semmiképpen sem segíti egy egységes arculat, egységes politikai vízió megjelenítését. A sokszor teljesen más névvel is rendelkező szervezetek, mint például a katalán En Comú Podem vagy az andalúz Adelante Andalucia viszonylag nagy önállósággal rendelkeznek, minimálisan vagy sokszor még annyira se kapcsolódva a központi pártvezetéshez.    

Végül a megváltozott külső körülményeket és az azokra adott nem megfelelő válaszokat kell megemlíteni. A Podemos a gazdasági válság legdurvább, kilakoltatásokkal, rekordot döntő munkanélküliséggel és megszorításokkal fémjelzett éveiben formálódott. A gyors fellendülést pedig nagyban köszönhették a már említett problémákra adott vonzó válaszaiknak.

Történt mindez akkor, amikor a hagyományos kétpártrendszer is válságba jutott és a PSOE inkább volt egy megfáradt, bukott baloldali párt, mintsem egy olyan szervezet ami hitelesen tudja képviselni a baloldali szavazókat. A Podemos ráaádásul sikeresen vonta be tettre kész fiatalok ezreit, akiknek se a PSOE se az évtizedek alatt egy helyben toporgó Izquierda Unida nem kínált vonzó alternatívát.

Az évek során azonban Spanyolország lassan de biztosan kilábalt a válságból, és ugyan vannak problémák, de a Podemos üzenetei a megváltozott körülményeknek köszönhetően egyre kevésbé találtak fogadókészségre a spanyolok körében. Ráadásul a PSOE hatalomra kerülése és viszonylag jó kormányzása se adott sok okot arra, hogy főleg a mérsékeltebb baloldaliaknak miért is kéne a Podemos-ra szavazniuk.

Ilyen előzmények és körülmények után pedig talán nem volt a legszerencsésebb azzal beindítani a kampányt, hogy az ország az IBEX 35 (a madridi tőzsde) vállalatainak és azok túlhatalmának a foglya, amiből csak és kizárólag a Podemos képes kiszabadítani az országot. Az ilyen üzenetek lehet működnek egy válság alatt, de nem akkor amikor ezeknek a vállalatoknak is köszönhetően a spanyol gazdaság végre valahára magára talált.

Arról nem is beszélve, hogy a közvéleményt egy sor egyéb, fontosabb kérdés mozgatta az elmúlt években (katalán válság, a szélsőjobb előretörése), melyekre egy mérsékeltebb hangot megütő Podemos talán hiteles válaszokat adhatott volna. Az antikapitalista húrok pengetésével ugyanis lehet hogy aktivizálni lehet egy szűk és elkötelezett szavazóréteget, de arra is kiválóan alkalmas, hogy a sokkal nagyobb számban lévő mérsékelteket elriassza.

A választási kudarcok után Pablo Iglesias nem mondott le, hanem ezúttal is az előre menekülést választotta. Célját azonban, hogy a PSOE koalíciós partnere legyen és a hatalomból javítson helyzetén, úgy tűnik nem sikerült elérnie. Pedro Sánchez és a PSOE ugyanis csak ügyek mentén szeretne együttműködni, koalíció helyett a folyamatos koordinációra helyezve a hangsúlyt.

Így vagy úgy, de a Podemos-nak mindenképpen újra kell definiálnia saját céljait és politikáját, de a szervezeti és vezetői megújulást sem lehet sokáig halogatni. A távozók ellenére azonban még mindig egy sor fiatal és tehetséges politikus alkotja a pártot, így minden adott, hogy ismét vonzó alternatíva legyenek. Elég csak Ione Belarra és Noelia Vera nevét megemlíteni. Előbbi a párt parlamenti frakciójának, míg utóbbi magának a pártnak a szóvivője, és akik az elmúlt másfél-két évben egyre inkább a párt arcaivá váltak a szélesebb nyilvánosság előtt is. 

A Podemos helyzete most még nem kilátástalan, de ha nem cselekednek gyorsan, könnyen az Izquierda Unida sorsára juthatnak. Utóbbiak évtizedeken át voltak egy 7-8%-os kis szélsőbaloldali párt, akiknek csak kisebb részsikerek jutottak osztályrészül. 

Spanyolországban három választást is rendeztek a tavasz folyamán, melynek fontosabb tanulságait két korábbi cikkben már kifejtettük. A kétpártrendszer helyzete és a korábban éveken át kormányzó Néppárt eredménye mellett azonban ki kell térnünk az európai újbaloldal egykori sztárjának válságára is. A Podemos ugyanis története leggyengébb eredményeit szállította mind az áprilisi parlamenti, mind a májusi EP és önkormányzati választásokon.

Míg Pablo Iglesias pártja a 2015 végi parlamenti választásokon még 20,7%-ot, a fél évvel későbbi megismételt választáson már 21,2%-ot szerzett, addig most áprilisban mindössze 14,3%-ig jutottak, amit a május végi EP-választáson is sikerült alul múlni alig 10%-os eredményükkel.

A legfájdalmasabb azonban az önkormányzati választásokon elszenvedett kudarc. A polgármesteri posztokat tekintve a Podemos mindössze Cádiz városát tudta megtartani, de ott is az a José Maria González "Kichi' vezetheti majd az andalúz kikötővárost, aki a Podemos vezetőségének (így Iglesiasnak) az egyik legfőbb belső kritikusa.

Barcelonában és Valenciában ugyan a jövőben is a Podemos-hoz rendkívül hasonló, civil-újbalos szervezetek vezethetik majd a várost, ám hiába a közös múlt és részben a szervezeti átfedés, mára ezek a pártok (a barcelonai En Comú és a valenciai Compromís) nagyban eltávolodtak a Podemos-tól mint márkanévtől, a sikerük így szinte már egyáltalán nem tekinthető Iglesias-ék győzelmének.

A legnagyobb és legfájóbb vereséget azonban minden kétséget kizáróan Madridban szenvedték el. Négy évvel ezelőtt a nagyrészt a Podemos által létrehozott Ahora Madrid nevű választási szövetség a szavazatok 32%-val nyert, majd jelöltjük Manuela Carmena a PSOE támogatásával polgármester is lett. 

Carmena és az Ahora Madrid sikere a Podemos sikere is volt, akik nem is győzték hangsúlyozni, hogy az általuk képviselt projekt új szakaszba lépett. Négy év alatt azonban sok minden megváltozott a spanyol fővárosban. A mostani választások előtt Carmena és a korábbi Podemos alapító Íñigo Errejón egy új szervezetet hoztak létre Más Madrid (Több Madrid) néven, amihez több, a Podemos-ból kivált vagy az eset miatt kizárt madridi képviselő is csatlakozott.

A Podemos-ban jelentős krízist okozó, pártszakadással is felérő kiválás (Errejón szintén a párt vezetésére hajtott korábban, ám nem bírt a sokkal karizmatikusabb Iglesiassal) nagyon nem tett jót a pártnak, akik a madridi közgyűlésért végül nem is indultak önállóan. Iglesias egy kis antikapitalista civil kezdeményezés és részben az Egyesült Baloldal (Izquierda Unida) alkotta szövetség mellé sorakozott fel, ám ez a platform még a bejutási küszöböt sem érte el.

A madridi tartományi közgyűlésért tartott választáson már ott voltak a szavazócédulákon, ám ebben sem volt sok köszönet. Kevesebb mint 6%-ot értek el és mindössze 7 helyet szereztek a 132 fős tartományi közgyűlésben, ahol az Errejón vezette Más Madrid listája majd 15%-ig és 20 helyig jutott.

Madrid város és Madrid tartomány tehát óriási bukás volt a pártnak, ahol maximum az szolgálhatott némi elégtétellel, hogy végül Errejón számítása se jött be. Mind a fővárosban, mind az azt körülvevő tartományban a baloldal összességében alulmaradt a PP-Ciudadanos-Vox hármassal szemben. Carmena hiába vezette jól a várost, elbukta a polgármesteri széket, míg Errejón nagyon messze volt attól, hogy tartományi elnök lehessen. 

A veszteségek sora azonban tovább folytatható, a Podemos ugyanis az összes tartományi parlamentben vagy közgyűlésben is jelentősen visszaesett. A legnagyobbat Kasztília és León illetve Kasztília-La Mancha autonóm tartományokban bukták. Előbbiben 10-ből mindössze egy képviselőjük maradt, míg utóbbiban teljesen eltűntek.

A további tartományokban ahol most választásokat rendeztek (a fontosabb, nagyobb önállósággal rendelkező autonóm közösségekben, mint Katalónia, Baszkföld vagy Galícia most nem rendeztek választásokat) a 2015-ös 66 közgyűlési helyükből mindössze 28-at tudtak megtartani. 

Az okokról és hogy nagyrészt mi vezetett ehhez a visszaeséshez, arról a következő írásunkban olvashattok majd. 

Két év után ismét többen vannak azok, akik elutasítják Katalónia esetleges függetlenedését, számolt be még májusban a barcelonai székhelyű La Vanguardia nevű napilap.

A Centre d’Estudis d’Opinio (CEO) nevű katalán közvélemény kutató intézet vizsgálata szerint a katalánok 48,6%-a elutasítaná az országrész függetlenségét egy esetleges referendumon. A függetlenség támogatói nem sokkal lemaradva 47,2%-on állnak, míg 4,2% nem tudja miként is szavazna. Az ezt megelőző, márciusi vizsgálathoz képest a függetlenséget elutasítók aránya 4,5%-al nőtt, míg a függetlenség pártiaké 1,2%-al csökkent.

Utoljára két évvel ezelőtt, 2017 júniusában voltak többen az ellenzők, akkor 49,4% mondta azt, hogy Katalónia maradjon továbbra is Spanyolország része, 41,1% a függetlenséget támogatta már akkor is, míg a bizonytalanok aránya jóval magasabb, 9,5% volt.

De hogy mennyire nem fekete vagy fehér ez a kérdés sem, arra a vizsgálat további részletei mutatnak rá.

A felmérés ugyanis további lehetséges opciókra is rákérdezett, melyek alapján már közel sem egyértelmű, hogy a fenti számok a valós helyzetet tükrözik. Ebben van is valami, a katalán társadalom ugyanis sokkal összetettebb annál, hogy egy igen-nem kérdéssel fel lehessen mérni a valós politikai, a jövőt nagyban befolyásoló társadalmi szándékokat.

Amikor ugyanis több lehetséges kimenetelre kérdeztek rá a kutatók, a válaszok már sokkal nagyobb szórást mutattak. Az „Ön szerint Katalónia legyen… független állam, állam egy föderális Spanyolországon belül, autonóm tartomány vagy egyszerűen egy régió?”, a felmérést végzők a következő eredményt kapták (zárójelben a márciusi adatok):

Független állam 35% (39,7%)

Állam egy föderális Spanyolországon belül 29,4% (21,5%)

Autonóm tartomány 25,8% (26,3%)

Régió 6% (5,9%)

Jól látható, hogy egyfelől a teljes függetlenség pártiak aránya kevesebb, de közben azt is ki kell emelni, hogy több mint 64% a jelenleginél több jogot szeretne az országrésznek, kvázi államként elismerve azt. Jelentős tanulság, hogy a jelenlegi helyzet fenntartását alig 26% támogatja, azaz hogy Katalónia a jövőben is maradjon ún. autonóm tartomány Spanyolországon belül.

Akik a jelenleginél is kevesebb önállóságot szeretnének azok aránya mindössze 6%, és nagy valószínűséggel a Vox katalóniai szavazóit tisztelhetjük személyükben. Érdemes kiemelni azt is, hogy a föderális állam híveinek aránya nagyjából 8%-al növekedett márciushoz képest, miközben a teljes függetlenséget követelők aránya majd 5%-al csökkent.

A fentiek egyébként egybevágnak azzal a tendenciával is, miszerint minél konkrétabb kérdések vagy megállapítások felé haladunk, úgy csökken a teljes szakadást támogatók aránya. Mire gondolunk? Arra, hogy míg egy függetlenségi referendumot a katalánok nagyjából 80%-a támogatna, a nyíltan a függetlenséget támogató pártokra összesen nagyjából 48% szavaz a katalán parlamenti választásokon (nagyjából ugyanannyian mint egy igen-nem kérdésre adott igen válaszok aránya), addig egy sokkal reálisabb, több opciót is felvonultató kérdésnél már csak 35% áll egyértelműen a függetlenedés mögé.

A tanulság tehát nagyjából az, hogy a katalánok döntő többsége mindenképpen szavazna, nagy részük több önállóságot szeretne, ám a teljes függetlenséget már jóval kevesebben támogatják, miközben mindössze a társadalom negyede érdekelt a jelenlegi helyzet fenntartásában.

Május 26-án nem csak EP képviselőket, hanem önkormányzati és sok helyen tartományi közgyűlést is választottak a spanyolok. A super domingóként is jellemzett 26M legfőbb tanulságait gyűjtöttük össze. A második részben az áprilisban története legnagyobb vereségét elszenvedő Néppárt (Partido Popular, PP) szereplését jártuk körül.

Történelme legsúlyosabb vereségét szenvedte el a Pablo Casado vezette Néppárt az áprilisi parlamenti választásokon, melynek következtében több politikai elemző már kezdte temetni a jobbközép vezető erejét. Erre meg is volt minden okuk. A korrupciós botrányoktól megtépázott párt egyre inkább csak a idősebb generációk körében népszerű, miközben már két oldalról is szorongatják őket. Középről a Ciudadanos, szélsőjobbról pedig a Vox. Mégis, egy hónap alatt sikerült 4 illetve 6%-ot javítani (az EP illetve az összesített önkormányzati eredményeket tekintve) az április parlamenti választásokhoz képest, némileg megnyugtatva a kedélyeket a párt soraiban.

A legtöbben nagy valószínűséggel a Ciudadanos-tól tértek vissza, de nem feltétlenül Pablo Casado némileg vicces pálfordulásának (elnézést!) köszönhetően. Mint ismeretes, a párt elnöke a vesztes választásokat követően alig pár nap alatt váltott át kőkemény konzervatívból mérsékelt centrista politikussá, kihangsúlyozva hogy a PP az egyetlen, európai értelemben vett jobbközép erő, miközben szerinte  a Ciudadanos balliberális, a Vox pedig szélsőjobboldali párt.

Főleg utóbbiaktól igyekezett távolodni. Azok után, hogy a parlamenti választási kampány során egyértelműen partnerként tekintett az ultra-nacionalistákra, ezúttal már igyekezett egy éles határvonalat húzni a két párt közé.

A cél egyértelmű volt: visszaszerezni a Spanyolországban választásokat eldönteni képes mérsékelt szavazókat, természetesen azok jobbra húzó részét. Casado talán túlságosan is opportunista húzása azonban nagy valószínűséggel nem lett volna elég, a sikerhez kellett az is, hogy a választási kudarc után hevesen bírálja őt a párt mérsékelt szárnya, köztük Alberto Feijóo, Galícia tartomány elnöke. A párt korábbi mérsékelt szavazóinak egy része valószínűleg pozitívan értékelte, hogy a párt erős emberei azonnal önkorrekcióra intik akár a regnáló elnököt is, jelezvén, hogy még ő sem tehet meg mindent, nem vezetheti a pártot a szélsőségek felé.

És az eredmény nem is maradt el. Ha átütő sikert nem is, de néhány jelképes győzelmet elkönyvelhettek. Nagy valószínűséggel a Néppár vezetheti majd Kasztília és León illetve Murcia tartományokat, míg a nagyobb városok közül Zaragoza, Málaga, Santander és Salamanca élén állhat majd néppártos polgármester.  

Madrid városában, illetve Madrid tartományban csak a második helyet szerezték meg ugyan, de a jobboldalhoz sorolt három formáció összességében felülmúlta a baloldal pártjait. Ezt a fél-sikert Casado úgy ünnepelte (oldalán a két jelölttel) mintha valósággal parlamenti választásokat nyertek volna. Azóta persze kiderült, hogy se a főváros polgármesteri székére hajtó José Luis Martínez-Almeida, se Madrid tartomány elnöki posztjára aspiráló Isabel Díaz Ayuso helye egyáltalán nem biztosított.

A gyenge szereplés a Ciudadanos-on belül is beindította a kritikákat, az egyre keményebb retorika és a radikális jobboldal felé húzás ugyanis nem mindenkinek tetszik a centrista-liberális (az EP-ben a Momentummal egy pártcsaládba tartozó) párton belül. Ennek egyik következménye lehet, hogy a Ciudadanos visszavonulót fúj és mégse köt paktumot a PP-Vox duóval, hanem inkább a PSOE-t segíti hatalomra Madrid tartományban, akik cserébe a Ciudadanos jelöltjét ültetnék Madrid polgármesteri székébe.

Persze ez utóbbi a legrosszabb forgatóköny a PP számára, amit nagy valószínűséggel a Ciudadanos sem akar (az ő PSOE felé fordulásuk még a fentieknél is nagyobb váltás lenne...). Ami azonban jelenleg biztosnak látszik az az, hogy az Albert Rivera vezette Ciudadanos még tárgyalóasztalhoz sem akar ülni a Vox-al, csak és kizárólag a Néppárttal akarnak tárgyalni. Az eredmények ismeretébn ez viszont kevés lehet, ha a szélsőjobboldali párt megmakacsolja magát és Andalúziával ellentétben végül nem támogatja a PP és Ciudadanos vezette városi és régiós közgyűléseket.  

A Néppárt tehát hoppon maradhat a spanyol fővárosban és ugyan a balközép-centrista koalíció továbbra is valószínűtlennek tűnik, a széttöredezett spanyol pártpolitikában manapság semmi sem lehetetlen. Ha pedig Madridban megvalósul egy ilyen, ma még igencsak meredeknek tűnő forgatóköny, az további helyeken is megfoszthatja a Néppártot a hatalomtól, hiába szerezték ők a legtöbb vagy második legtöbb szavazatot.

Egy olyan párt esetében azonban, amit a spanyolok nagy része a korrupcióval azonosít, minden bizonnyal több kell, mint a centrum és jobbközép szavak mantraként való ismételgetése. Az elmúlt 23 évből 15-öt a hatalomban töltő Partido Popular-nak tehát még sokat kell dolgoznia, hogy visszatérjen a dicső múlt. Most lesz rá legalább négy évük.

Május 26-án nem csak EP képviselőket, hanem önkormányzati és sok helyen tartományi közgyűlést is választottak a spanyolok. A super domingóként is jellemzett 26M legfőbb tanulságait gyűjtöttük össze, az első részben a két történelmi párt együttes eredményét vizsgáltuk meg.

A 2008-as parlamenti választásokon még a szavazatok 84%-át gyűjtötte be a Partido Popular (Néppárt) és a PSOE (Szocialisták) kettős, mely szavazatarány az elmúlt években alaposan visszaesett, hála két új országos erő (Podemos és Ciudadanos) megjelenésének. A szélsőjobboldal (Vox) előre törésével pedig tovább töredezett a spanyol pártpaletta.

A két párt együttes szereplése a következőképpen alakult az elmúlt évtizedekben a parlamenti választásokon:

1982: 75%

1986: 70%

1989: 65%

1993: 74%

1996: 76%

2000: 79%

2004: 80%

2008: 84%

2011: 73%

2015: 51%

2016: 56%

2019: 45%

Ez a töredezettség pedig az egy hónappal ezelőtti parlamenti választásokon materializálódott a leginkább. A két történelmi párt a voksok mindössze 45%-át gyűjtötte be, amihez hasonlóra még sose volt példa mióta ez a két párt uralja a spanyol politikát. Ennek ellenére korai lenne temetni a kétpártrendszert, ahogy azt a múlt vasárnapi eredmények is megmutatták.

Az EP választásokon ismét 50% felett volt a két párt (PSOE 32%, PP 20%), miközben az összes kihívó visszaesett egy hónappal ezelőtti eredményéhez képest. A Ciudadanos 16-ról 12-re, a Podemos 14-ról 10-re, a Vox pedig 10-ről alig 6%-ra gyengült. Ha más nem, de a zuhanó trend tehát megfordult az Ibériai-félszigeten.

Az önkormányzati és tartományi választások pedig további bizonyítékkal szolgálnak, hogy az újdonság varázsa nem minden, ahhoz sokkal több kell, hogy az újak meghaladják az évtizedes beágyazottsággal rendelkező pártokat. Ha csak a szavazat arányokat nézzük, akkor kísérteties a hasonlóság az EP választáshoz: a két párt együtt szintén 52%-ot ért el, miközben a többi párt alaposan elmaradt még az európai eredményétől is.

A választási térképre nézve pedig az egész ország a PSOE piros és a PP kék színében pompázott, leszámítva természetesen Katalóniát és Baszkföldet, ahol mint mindig, most is a helyi nacionalista erők taroltak. Az önkormányzati képviselők száma mutatja meg azonban leginkább a két párt dominanciáját. A PSOE 22 330, a PP pedig 20 320 körüli képviselővel rendelkezik majd az önkormányzatokban. Hozzájuk képest a Ciudadanos kevesebb mint 2800, a Podemos alig 2300, míg  Vox nagyjából 530 helyi képviselővel bír majd.

Az Európa szerte válságba jutott tradicionális pártrendszer tehát Spanyolországban még tartja magát, és ha a korábbi 70-80%-os együttes eredményt nem is érik el egyhamar, arra még valószínűleg sokat kell várni, hogy valamelyik új formáció legyen az ország vezető ereje.  

Egy szinte minden részletre kiterjedő felmérést tett közzé vasárnapi számában az El País, melynek alapján nem túlzás kijelenteni, hogy a baloldal valósággal letarolhatja a spanyol nagyvárosokat a soron következő önkormányzati választásokon.

Május 26-án ugyanis nem csak EP képviselőket, hanem önkormányzati és sok helyen a tartományi közgyűlést is választanak majd a spanyolok. Sok más országgal ellentétben azonban nincs külön polgármester választás, a szavazók a parlamenti választásokhoz hasonlóan pártlistákra szavaznak. A pártok természetesen meghatároznak egy első embert, aki kvázi a párt polgármester jelöltje is egyben. Az arányos rendszerben megválasztott közgyűlésekben pedig a többséggel rendelkező párt vagy koalíciók révén kerül megválasztásra az adott város polgármestere.

A spanyol pártpaletta az elmúlt években elég töredezetté vált, amit országos szinten négy nagy (vagy a Vox-al együtt már öt), helyi szinten pedig akár öt-hat szerveződés harca határoz meg. Így minden bizonnyal helyi szinten sem lesz egy kizárólagos győztes, hanem két vagy három párt koalíciója vezeti majd az önkormányzatokat, míg a polgármestert nagy valószínűséggel a legtöbb szavazatot gyűjtő nyertes adhatja.

A bevezető után nézzük, mi is várható az El País-nak, április végén és május elején elvégzett felmérés szerint a spanyol nagyvárosokban.

Madridban egy hajszál választja el Manuela Carmena polgármester asszonyt, hogy a következő ciklusban is ő vezesse a spanyol fővárost. A négy éve még az Ahora Madrid nevű választási szövetség támogatásával lett második a madridi voksoláson alig lemaradva az akkor még kormányzó spanyol Néppárt (Partido Popular, PP) mögött. A szocialistákkal (PSOE) éppen hogy többségbe került baloldal így természetesen őt tette meg a város polgármesterének.

Négy év alatt azonban sok minden változott a spanyol fővárosban. Az Ahora Madrid egy gyűjtő szervezet, melynek az újbaloldali Podemos is a tagja volt, egyéb független újbalos vagy zöld formációkkal egyetemben. A mostani választások előtt azonban Carmena és a Podemos alapító Íñigo Errejón egy új szervezetet hoztak létre Más Madrid (Több Madrid) néven, amihez több, a Podemos-ból kivált vagy az eset miatt kizárt madridi képviselő is csatlakozott. A Podemos-ban krízist is okozó (akik a madridi közgyűlésért nem is indulnak) szakadás azonban úgy néz ki nem bizonytalanította el a korábban Ahora Madrid-ra szavazókat, sőt a formáció valamivel még jobb eredményt is érhet el most vasárnap.

A madridi közgyűlésben 29 képviselő kell a többséghez, a kutatást végzők szerint a következő eredmény születhet:

Más Madrid 35% (21-22 mandátum)

Ciudadanos 20% (12 mandátum)

Partido Popular 19% (11-12 mandátum)

PSOE 14% (8 mandátum)

Vox 7% (4 mandátum)

A Más Madrid és a PSOE tehát 29-30 helyre számíthat, amivel így ismét meglenne a többségük. A jobboldali blokk jelenleg 27-28 képviselőre számíthat, de az utolsó héten még bármi megtörténhet. Érdekesség, hogy a PSOE első embere és így polgármester jelöltje az a Pepu Hernández, aki szövetségi kapitányként 2006-ban világbajnoki címhez segítette a spanyol kosárlabda válogatottat.

Jobboldali többség esetén, feltéve ha a Ciudadanos valóban megelőzi a PP-t, az a Begoña Villacis lehet a város szintén női polgármestere, aki múlt pénteken adott életet harmadik kislányának. Mivel Spanyolországban alig néhány hónap az anyasági szünet nagy kiesésre nem kell számítani tőle, a beiktatáson nagy valószínűséggel már ott lesz, szóljon az akár a képviselői akár polgármesteri pozícióról.

A többi spanyol nagyvárosban is hasonló a képlet, annyi különbséggel, hogy a parlamenti választások friss győztese, a PSOE lehet a legerősebb párt. Ők a Podemos-al illetve annak helyi megfelelőivel és további helyi nacionalista vagy kevésbé nacionalista balos formációkkal alkothatnak többséget a közgyűlésekben.

Sevillában a PSOE (12-13 mandátum) és a Podemos helyi megfelelője az Adelante Sevilla (5 mandátum) nagy valószínűséggel megszerzi majd a többséghez szükséges 16 helyet. Zaragozában szintén a PSOE lehet a legerősebb párt (9-10 mandátum), a független civil-újbalos (korábban a helyi Podemos-t is magába foglaló) Zaragoza en Común (4-5 mandátum) és az ezúttal külön induló Podemos (3 mandátum) eredménye simán elég lehet a 16 képviselői helyhez és így a többséghez. 

Valenciában már bonyolódik a helyzet, de a baloldali győzelem itt is biztosnak tűnik. Itt a Compromís nevű, helyi nacionalista-progresszív-zöld-újbalos formáció lehet a győztes (9-10 mandátum), akik a PSOE (6-7 mandátum) és a Podemos (3 mandátum) támogatásával adhatják majd a város polgármesterét.

Nem meglepő, hogy Barcelonában a legbonyolultabb a helyzet, itt még az is előfordulhat, hogy semelyik blokknak nem lesz meg a többsége. A katalán politikát tartományi szinten (erősen leegyszerűsítve) függetlenség pártiakra és az azt ellenzőkre lehet felbontani. Barcelona városában azonban nem kettő, hanem gyakorlatilag három fő erőközpont küzd a város vezetésért.

A város jelenlegi polgármester asszonya, Ada Colau a Barcelona en Comú (a fenti zaragozai példa barcelonai megfelelője) nevű szervezet színeiben indul, akik jelentős támogatottsággal bírnak a városban. A 2014-15 során létrehozott civil kezdeményezés egy sor balos-újbalos-zöld formációt foglal magába (mint például a helyi Podemos vagy a katalán zöld-szocialista Iniciativa nevű pártokat) de jelentős a függetlenek jelenléte is, mint például maga Colau, aki a kilakoltatások ellen küzdő mozgalomból érkezett. A párt nem függetlenség párti, de a referendum híve.

Ezek után nézzük, hogy milyen eredmény várható Katalónia fővárosában:

ERC 23% (11 mandátum)

Barcelona en Comú 20% (9-10 mandátum)

PSC 15% (7-8 mandátum)

Ciudadanos 12% (6 mandátum)

Junts per Catalunya 12% (5-6 mandátum)

Partido Popular 5% (0-2 mandátum)

Elvileg Colau és pártja (BeC) a PSOE helyi megfelelőjével a katalán szocialistákkal (PSC) alkothatna koalíciót, de ketten együtt maximum 18 képviselőre számíthatnak, miközben a többséghez 21 mandátumra van szükség. Arról nem is beszélve, hogy a választások győztese jelen állás szerint az ugyan baloldali, de függetlenség párti ERC (köztársasági baloldal) lesz. Nekik viszont a Puigdemont féle, szintén függetlenség párti Junts per Catalunya-val (JxC) együtt legfeljebb 17 képviselőjük lesz.

Elviekben és politikailag megoldás lehet egy ERC-BeC koalíció is, 21 képviselővel meglenne a többség, ám ez már túlmutatna a függetlenség mentén húzódó törésvonalon amire manapság kevés az esély. Valószínűleg egyik oldal hívei sem néznék jó szemmel ezt a fajta megállapodást. Ha összeadjuk a függetlenséget elvileg elutasítókat (BeC, PSC, PP és Ciudadanos) akkor is megvan a többség (24-25 hely meglehet nekik), de arra talán még az előzőnél is kisebb az esély, hogy a baloldali, köztársaságpárti, újbalos, a referendumot ráadásul támogató BeC bármilyen megegyezésre is jusson a Ciudadanos-PP kettőssel.

A barcelonai polgármester választás érdekessége még, hogy a Ciudadanos színeiben a korábbi francia miniszterelnök Manuel Valls is indul. Valls francia-katalán szülők gyermeke aki ráadásul a város szülöttje is. Polgármesterségéhez azonban gyakorlatilag semmi esély sincs.

Amennyire kaotikus Barcelona, annyira tűnik letisztultnak Baszkföld legnagyobb városa, Bilbao. Itt a Baszk Nacionalista Pártnak ideális esetben akár egyedül is meglehet a többsége, azaz a 15 képviselő.

Május 21-én kedden tartották a frissen megválasztott spanyol parlament alakuló ülését, ahol az ilyenkor megszokott menetrend szerint zajlottak az események. A régi és új képviselők szép kényelmesen elfoglalták helyeiket, az ismerősök üdvözölték egymást, kicsebb-nagyobb csoportok szelfizgettek, jó spanyol szokás szerint puszi és hátveregetés özön is volt, majd a parlament elnökének és alelnökeinek megválasztása következett.

Ezután került sor a képviselők eskütételére, amit az ilyenkor megszokott módon egyenként teljesítettek a pártok tagjai. A dolog pikantériáját az adta, hogy a két függetlenség párti katalán formáció több, jelenleg börtönben ülő vezetőjét is biztos befutó helyre tette, akik aztán annak rendje és módja szerint mandátumot is nyertek.

És mivel az ügyük még jelenleg is zajlik, ítélet pedig nincs, semmi sem akadályozta meg őket, hogy a börtönből érkezve részt vegyenek az ülésen és felesküdjenek az Alkotmányra. Ez utóbbi amiatt is fontos részlet mert a katalán válság során ez vált a függetlenség ellenes pártok varázsigéjéve, miszerint az Alkotmányt és az alkotmányosságot meg kell védeni és be kell tartani, aki ezt megsérti és a katalánokhoz hasonló módon puccsot vagy jobban mondva államcsínyt követ el azoknak a börtönben a helye.

Innentől kezdve a nap egyik érdekessége az volt, hogy miként is fogják a börtönből érkezett politikusok letenni az esküt. Nos, nem voltak híján a kreatív megoldásoknak. Míg a képviselők nagy része a megszokott "Esküszöm" illetve "Ígérem" fordulatokkal letudta a kötelezőt, addig az ERC (Katalán köztársasági baloldal) és a Junts per Catalunya (Együtt Katalóniáért) pártok tagjai igencsak kreatív szófordulatokkal igyekeztek nem, vagy csak látszólag felesküdni arra az alkotmányra aminek hála jelenleg börtönben ülnek.

Az ERC vezetője és egyben a katalán függetlenségi mozgalom egyik legjelentősebb alakja, Oriol Junqueras például a következő esküt tette:

"A köztársaság iránti elkötelezettségemből, mint politikai okokból bebörtönzött, a jog által kötelezve, esküszöm".

A "politikai okból bebörtönzött" és a "jog által kötelezve" kitétel a többieknél is jelen volt, nem véletlenül. Utóbbit baszk szeparatista politikusok honosították meg még a nyolcvanas években, jelezve hogy nem saját elhatározasból, hanem pusztán a jognak megfelelve teszik le esküjüket.

A Junts per Catalunya bebörtönzött képviselői még azt is hozzátették, hogy hűek maradnak október 1 örökségéhez (2017-ben ezen a napon tartották az alkotmány ellenesnek ítélt és a spanyol rendőrség által több helyen erővel megakadályozott függetlenségi referendumot) és a katalán népet szolgálják majd. A spanyol pártok egy része, elsősorban természetesen a szélsőjobboldali Vox és az alapvetően liberális, de katalán kérdésben a kemény kéz politikáját hírdető Ciudadanos is felháborodottan próbalta belefolytani a szót az esküt tevőkbe, hangosan dobolva asztalukon és lábukkal verve a padlót. A Ciudadanos elnöke Albert Rivera némileg civilizáltabban is kifejezte véleményét, kérve a parlament frissen megválasztott, egyébként katalán származású elnökasszonnyát, hogy vessen véget ennek a cirkusznak, utóbbi azonban elutasította a felvetést. 

A választásokat megnyerő szocialista párt (PSOE) delegáltja nem is tehetett mást, az alkotmány bíróság ugyanis még korábban kimondta, hogy ezek a kreatívabb megoldások sem ütköznek törvénybe. Arról nem is beszélve, hogy nem ez az első eset, hogy egyes politikusok saját politikai hitvallásukat is kifejezzék esküjük során. Baloldali illetve királyság ellenes képviselők nem egyszer azzal a felütéssel esküdtek fel az alkotmányra, hogy igyekeznek majd megváltoztatni azt, és hogy hűek lesznek a spanyol köztársaság eszméihez. Arról nem is beszélve, hogy alig néhány éve baszk nacionalisták is a mostanihoz nagyban hasonlító szöveggel tették le parlamenti esküjüket.

Valósággal berobbant a spanyol politikai életbe a Vox nevű ultra-nacionalista párt, mely az április 28-i választásokon a szavazatok 10,3%-át szerezte meg. A szélsőjobboldal így a Franco-rendszer óta először képviseltetheti magát a Képviselőházban (Congreso de los diputados).

Első ránézésre nem is alaptalan „berobbanásról” beszélni. A Vox a 2016-os választásokhoz képest majdhogynem meghatvanszorozta (!) szavazatainak számát, az akkori 47 ezer után most áprilisban több mint 2 millió 600 ezer voksot kaptak. A párt egyik hónapról a másikra való előretörése is ezt az érzést erősítette. Azok után, hogy a választást megelőző egy évben alig mérték többre őket 2-3%-nál, a tavalyi év végén ritkán látott erősödésbe kezdtek.

A közvélemény kutatók októberben 4-5%, novemberben és decemberben pedig már 8-10%-ot jósoltak nekik. A csúcspontot márciusban és áprilisban érték el, ezekben a hónapokban már 12-14%-t sem zártak ki a felmérések. A mandátumokat tekintve eleinte csak 1-2-t, november környékén már 25-30-t, közvetlenül a választások előtt pedig már 40-50-t sem tartottak kizártnak a szakértők.

A kampány során folyamatosan több száz, sőt több ezer ember előtt tartották választási gyűléseiket, ami tovább erősíthette a párt vezetőinek és híveinek elbizakodottságát. Az elvárásokat a vezetőség azon kijelentéseivel is növelte, miszerint a közvélemény kutatók szándékosan alul mérik őket, és hogy a 60-70 képviselői hely sincs kizárva. A választást megelőző hónapokban pedig már mindenki a nagy áttörésről beszélt, szinte tényként kezelve, hogy Andalúziához hasonlóan a Vox lesz a mérleg nyelve és a királycsináló országos szinten is.

Ez utóbbit a jobboldali blokk két másik pártja is erősítette megszólalásaiban. A Néppárt (Partido Popular, PP) elnöke Pablo Casado még miniszteri posztot is belebegtetett a Vox-nak, míg az egyébként liberális, azonban a nemzetiségi és így a katalán kérdésben is markánsan jobboldali álláspontot képviselő Ciudadanos is partnerként tekintett rájuk. Partnerként, akiknek segítségével elzavarják a populistákkal és szeparatistákkal (utalva a Podemos-ra és a katalánokra) szövetkező szocialistákat.

Ezek után a választások éjszakája inkább volt kijózanító, a párt híveinek nagy része egyértelműen csalódásként élte meg az elnyert 24 mandátumot, ami a 350 fős kongresszus alig 7%-nak felel meg. Ezt később egy felmérés is megerősítette, a Vox hívei sokkal többet vártak. A túl magas elvárások és a valóság találkozása el is bizonytalanította a párt szavazóit. A május 26-i EP-választásokra már csak 8%-t mérnek nekik, ami nagyjából 4-5 mandátumra lehet elég az 54-ből.

Érdemes a számok mögé is nézni, illetve összevetni eredményeiket más hasonszőrű pártokkal Európa szerte. Kezdjük a hazai összevetéssel. Spanyolországban nincsenek országos listák és a parlamentbe jutáshoz sem kell egy országosan megállapított küszöböt átlépni. A pártok területi listákat állítanak, a parlamentbe pedig a megyei szinten elért eredményeik alapján jutnak be.

Ez az egyedi rendszer ugyan némileg torzíthat és előfordulhat, hogy egy párt viszonylag jó eredménnyel sem szerez mandátumot, ellenben sűrű mezőnyben alig pár százalék is elég lehet egy-egy parlamenti helyhez. Mégis, jól megmutatja, hogy egy párt mely tartományokban tudott jelentős erővé válni. A Vox ezen a téren jól is teljesített meg nem is. Jól teljesített, mert a 19-ből 11 autonóm tartományban sikeresen szereztek mandátumot, az országos lefedettségük tehát nagyjából megvan. De közben az is igaz, hogy 24 képviselőjükből 11-et mindössze két tartomány, Andalúzia (6) és Madrid (5) fog adni.

Eközben Katalóniában a 48-ból mindössze 1 képviselői helyhez jutottak, amire persze magyarázat lehet, hogy a spanyol nacionalizmusnak valószínűleg nem pont ott van nagy keletje. Arra viszont már nem lehet ezt a kifogást használni, hogy a szín spanyol Kasztília és León tartományban 31-ből szintén csak 1 képviselőre futotta. Érdekesség, hogy az ország északi részén nagyon nem sikerült gyökeret eresztenie a pártnak. Galícia, Asztúria, Kantábria, Baszkföld, Rioja és Navarra autonóm tartományokból mindössze egy asztúriai képviseletre futotta az összesen megszerezhető 62-ből.

A nemzetközi összehasonlítást tekintve sem sokra elég a most megszerzett 10%. Franciaországban a legutóbbi elnökválasztás első fordulójában Marine Le Pen 21%-ot szerzett, míg pártját jelenleg 20% körülire mérik az EP választás előtt. A Salvini féle Liga 17 százalékig jutott a 2018-as választásokon, most azonban már 30%-ot sem zárnak ki a közvélemény kutatások. A legutóbb 26%-on végzett osztrák FPÖ eredményétől is jelentősen elmaradnak, nem beszélve a Vox vezetője által nagyra becsült magyar kormánypárttól.

A Vox-ot azonban kár lenne temetni. A EP választásokkal egyidőben ugyanis önkormányzati választásokat is rendeznek majd Spanyolországban, ami kiváló alkalom lehet arra, hogy az andalúziai választásokhoz hasonló sikerélményt szerezzenek. Többek között Madridban van meg az esély arra, hogy a PP, a Ciudadanos és a Vox együtt többséget szerez majd mind tartományi, mind városi szinten.

Arról nem is beszélve, hogy a parlamenti jelenlétük is csak most fog elkezdődni. A magyar országgyűléssel ellentétben a spanyol Kongresszus egyáltalán nem egy kiüresített intézmény, a 24 képviselőjük pedig minden bizonnyal hallatni fogja majd a hangját, eljutva akár azokhoz a szavazókhoz is, akikhez eddig nem sikerült.

A Vox tehát a felemás siker ellenére is jelen van és jelen lesz a spanyol politikában. A többi pártnak pedig ennek megfelelően kell majd alakítania a stratégiáját mind jobb, mind pedig baloldalon. Azt pedig majd csak a következő évek döntik el, hogy a nagyrészt mérsékelt spanyol politikai közegben mennyire lehet elég az általuk képviselt radikalizmus. Legyen szó a katalán kérdésről, a bevándorlásról vagy éppen a párt egyik kedvenc témájáról, a feminizmusról.